A lezárt zsilip árnyéka

A reléház elnyűtt fémcserépi mögött tompa fémes koppanás visszhangzott. A szűk karbantartó nyíláson át egy magas, megrosvadt vállú alak lépett be a sötét résbe – János, a G534-es blokk régi szerelője, akinek a keze nyomát a friss huzalozás őrizte. Nem maradt a biztonságos szektorában; maga jött el ellenőrizni, hogy a feszültségcsökkentő relé valóban kitart-e a menekülők alatt.
A férfi megállt a félhomályban, porlepte védőszemüvegét a homlokára tolta, és tekintete azonnal az öregasszonyra szegeződött. A szeme sarkában felgyűlő ráncok csendes aggodalomról árulkodtak.
– A négyes akna zsilipje nyitva van – mondta halkan János, hangjában a pedáltermek füstös érdességével. – De a váltómű öreg. Ha továbbmentek, kézzel kell tartani az áramkört. Nagyi... veletek kellene mennem.
A Nagymama egyenes tartással lépett Alinda elé. Arcára azonnal kiült a kolónia normatívái által megkövetelt hideg elutasítás. Szociális kapcsolatot kezdeményezni vagy fenntartani az engedélyezett műszakzónákon kívül szigorúan tilos volt, és az öregasszony évtizedek óta ehhez tartotta magát, hogy megóvja a családját a törléstől.
– Nem kértük a kíséretedet, G534-es – felelte szigorúan, bár a hangja a mondat végén kissé megcsuklott. – Végezted a dolgod a vezetékkel. Menj vissza a fejadag-fülkédbe, mielőtt az Őrszemek hiányolni kezdik a létszámot!
János nem mozdult. Pontosan ismerte ezt a távolságtartást; tudta, hogy az idős asszony szigorúsága mögött védekező reflex lapul. Nagymama tekintete egy pillanatra elidőzött a férfi megkérgesedett, olajos tenyerén, s ujjaival óvatlanul megérintette a saját ruhája szélét, elfojtva egy rég eltemetett mozdulatot. Alinda látta a köztük feszülő, ki nem mondott gyengédséget, amely erősebb volt a rendszerszabályoknál.
– A zsilipkar rozsdás – suttogta János, és egy kopott kéziszerszámot csúsztatott az öregasszony felé a pulton. – Egyedül nem fogod tudni átváltani.