Öröklött parázs

A régi reléház dohszagú csendje szinte melegséget árasztott a nyirkos C-szektor folyosói után. A falon kiszáradt zsír- és kormfoltok őrizték az egykori műszakok nyomait, de a mennyezeti doboz résein át halvány, langyos légáramlat szivárgott. Alinda megállt az elavult vezérlőpult előtt, miközben a 84-es alany óvatosan vizsgálni kezdte a János által átkötött drótkötegeket.
– Anyám is itt dolgozott? – kérdezte Alinda halkan, a Nagymamára nézve. A kislány szívét elárasztotta a rég elfojtott kíváncsiság. A kolónia szigorú beosztásában a szülők emléke elhalványult a műszakrendek és a fejadag-kártyák mögött. Családja – a szülei, akiket alig ismerhetett, és a mellette kitartó Nagymama – mindig is a rendszer peremén egyensúlyozott.
– Édesanyád a szellőzőjáratok tisztítását kapta feladatul – felelte az öregasszony, és megérintette a lány vállát. – Sosem tudott belenyugodni abba, hogy a fejünk feletti rácsok mögött nincs semmi. Apáddal együtt hitték, hogy a kolónia nem az emberiség utolsó menedéke, hanem egy elfelejtett kalitka. Amikor eltűntek a mélyszinti karbantartáskor, nem hagyatékot hagyatott rád a kolónia, hanem a szüleid hagyták rád ezt a makacs fényt a szemedben.
Alinda mellkasában valami felengedett. Megértette, hogy a családja nem a behódolás, hanem a csendes remény láncolata volt.
– Működik – suttogta a 84-es alany, ahogy egy apró, zöld jelzőfény felparázslott a pult szélén. – János átkötése tartja magát. A keresőfények vakok ezen a szakaszon.