A kétszáz éves örökség

A forró gőz lecsapódott a C-szektor lezárt járatának rozsdás falfelületeire. A 84-es alany halkan intett, majd a falba süllyesztett, málló betonlap felé lépett, amelyen egy alig olvasható felirat állt: 2054 – Koloniális Védelmi Zóna. Az Őrszemek szirénájának tompa visszhangja itt már csak ritmikus vibrációként lüktetett a talpuk alatt, a vastag födém elnyelte a hajsza zaját.
– Apám még emlékezett rá, amikor az első családokat leszállították ide – suttogta a Nagymama, miközben óvatosan lépkedett a meglazult rácspadlón. Hangja elcsuklott a párás melegben. – 2050 után a felszín elnéptelenedett, s a vezérlés azt ígérte, a zárt normarendszer megment minket. Három generáció nőtt fel a pedálok és a masszadagolók között anélkül, hogy valaha látta volna a csillagokat.
Alinda végighúzta az ujját az elöregedett rézvezetéken. Tizennégy éve alatt a kolónia rácsszerkezete jelentette számára az egyetlen létező világot; fel sem tudta fogni, milyen lehetett az az élet, ahol a mozdulatokat nem a központi fogyasztási mutatók szabályozták. Most mégis, ahogy János kockáztatott értük, és ahogy az öregasszony szavait hallgatta, megértette a fojtogató örökséget: a generációk óta tartó fogság nem a biztonságról szól, hanem a kolónia folyamatos éhségének kiszolgálásáról.
– Ha a leágazás még él, eljuthatunk a régi reléházig – mondta a 84-es alany fojtott hangon, és megragadott egy elakadt szelepkereket. – Ott János átkötései miatt a keresőfények vakfoltot hagytak.
A kerék csikordulva mozdult meg, leengedve a felgyülemlett forró levegőt. A sötét folyosó mélyén egy régi, félhomályos kapcsolótábla tűnt fel – az emberi kézzel épített múlt maradványa, amely most az egyetlen menekülőutat jelentette számukra.