A felülírt normatíva

A 84-es alany feszülten a fülke bepárásodott üvegére tapasztotta a tenyerét. Odakint, a csőhálózat szervizútján távoli vörös fények villantak fel ritmikusan: az Őrszemek keresőrendszere már a segédhálózatok feszültségét pásztázta. Nem volt idő tovább az elfojtott emlékek csöndjében időzni.
– Át kell lépnünk a C-szektor lezárt nyomvonalára – mondta a férfi szaggatottan, hangja karcos volt a pormasszától. – Ha a zsilip előtt maradunk, a bio-számlálók észlelnek.
Alinda megborzongott a hideg fémkorlát mellett. A kolónia precíz, dehumanizált logikája szerint a hatékonyságból kiesett egyedek megszűntek funkcióval bírni. És mégis: itt, a sötét szervizjáratban a félelem és a törődés olyat szült, amit a vezérlőközpont nem tudott kiszámítani. A Nagymama megragadta Alinda remegő kezét, lépteik alatt megreccsent az elöregedett padlólemez.
– Menjünk – suttogta Klára. – János időt nyert nekünk. Nem hagyhatjuk kárba veszni.
A 84-es alany egy vasrúddal felfeszítette a szervizakna rozsdás reteszét. A résen át meleg, gőzös levegő csapott ki – a kolónia korai, eltemetett generátorainak lehelete. Ahogy egymás után átpréselték magukat a szűk nyíláson, Alindában megszületett a felismerés: a kolónia normatívája a túlélést garantálta, de a dac és a döntés joga formálta őket újjá emberré.
Az Őrszemek szirénájának tompa zúgása végigrezgett a vezetékeken, miközben elhagyták a fülkét.