A zsilip árnyékában

Gábor bácsi meghúzta Alinda ingét, visszarántva a lányt a fal árnyékába. A csővezetékek mélyéről már hallatszott a hűtőventilátorok fémes berregése: a hálózati zavar riasztást váltott ki a felette fekvő szinten.
– Nincs időnk merengeni – sziszegte az öreg, miközben feszítővasát a szervizakna szűk rácsának feszítette. – János, fel tudsz állni?
János bólintott, bár az arca még mindig hamuszürke volt a hirtelen kiürült energiatartalékok miatt. Alinda nem engedte el a kezét; átkarolta a férfi vállát, támogatva őt a meredek lépcsőfokok felé. A lány szívverése hevesen kalapált, ahogy megérezte János testének nehéz, csillapíthatatlan remegését. Ebben a nyers, gépies világban, ahol minden kalóriát kimértek, a férfi a saját fizikai épségét kockáztatta érte.
L656 halk léptekkel haladt előttük a félhomályban, ujjai magabiztosan tapogatták le a nedves falazatba karcolott titkos jelzéseket.
– Az L-szektor záróreteszéig még kétszáz méter – suttogta vissza a menekült, hátrapillantva rájuk. Tekintete egy pillanatra találkozott Alindáéval. – Ott meleg van, és az Őrszemek szenzorai nem érnek el. De ha a hőtérkép helyreáll, lezárják az áteresztő zsilipet.
– Menj tovább! – szólt rá János rekedten, majd Alindára nézett, és elmosolyodott. – Bírni fogom. Miattad.
Alinda szorosabban fonta ujjait a férfi kezére. A kolónia szigorú szabályai tiltották a mélyebb kötődést és a gondoskodást, de ebben a sötét járatban a bizalom és a szeretet visszahozta az emberséget.