A zöld fény melege

A fűtőcső koppanásai elhaltak, de a rezgés még ott lüktetett Alinda ujjhegyein. Az öreg szomszéd dühösen fordult a fal felé a sarokban, mintha a puszta hátával akarná kizárni a fülkébe szivárgó veszélyt.
– Megint ő volt a hármas dinamónál? – kérdezte halkan a nagymama, miközben a sárgás vízzel teli bödönbe mártotta a rongyot. A szeme sarkában ott égett a féltés.
– L656 – suttogta Alinda, és a hangjában a fáradtságot hirtelen dühös, konok melegség váltotta fel. – Egész műszak alatt tartotta a ritmust mellettem. Amikor az őrök elmentek a folyosón, odasúgta, hogy régen a fák levelei pont olyan zöldek voltak, mint a generátorok fényei. Csak melegebbek. És nem kellett áram az életükhöz.
– Ostobaság! – morogta az öreg a sarokból, meg sem fordulva. – A régi világ meséi nem adnak masszát a gyomorba. Ha az őrök megneszelik, hogy egymásra figyeltek a pedálok helyett, a fagyos-kamrában köttök ki mindketten!
– Fogd be a szád! – torkolta le a nagymama dühösen, és keményen a vödör széléhez csapta a rongyot. – Hadd beszéljen! Ha elfelejtjük az érzéseinket, ha már álmodni sem merünk, akkor tényleg csak alkatrészek maradunk ebben a gépben.
Alinda lehunyta a szemét. L656 tekintete őrizte benne a szabad emlék szikráját – egy olyan világot, amit sosem látott, de amiről a nagymama mesélt neki titokban. Tudta, hogy a szerelem tiltott bűn a kolónián, mert energiát von el a munkától. De a fűtőcső vasát szorítva mégis érezte a lázadás halk, tiltott ritmusát.