A ritmus feszültsége

Alinda nehezen vonszolta vissza magát a 14-es fülkébe. A dupla műszak után a lábai szinte felmondták a szolgálatot, a térdei úgy remegtek, mint a generátorok instabil alapzata. Amikor belépett a szűk, fojtogatóan meleg fülkébe, a nagymama azonnal felállt a priccről, és egy durva ronggyal letörölte a lány homlokáról a sós, gépzsíros izzadságot. Az öreg szomszéd a sarokban gubbasztott, a szemében a düh és a tehetetlenség feszült keveréke vibrált.
– Esztelenség volt – morogta az öreg, hangja rekedt volt a portól. – Ha rájönnek, mindkettőnket a fagyos-kamrába dugnak. Nem kell a szánalmad.
– Nem szánalom – vágta rá Alinda élesen, miközben a hideg vaságy szélének dőlt. – Ha maga kidől, a mi fülkénkben is lekapcsolják a fűtést. Ez puszta túlélés. Semmi más.
A nagymama dühösen szorította össze a száját, de nem vitatkozott. Óvatosan a 14-es fülke sarkához lépett, ahol a meglazult falburkolat mögött a rézvirág pihent biztonságban. Alinda követte a tekintetét, majd odalépett a sarokban futó fűtőcsőhöz. Elszántan, mégis halkan megkocogtatta a fém felületet: három rövid, egy hosszú ütés. Ez nem a kolónia hivatalos karbantartó kódja volt. Ez a lázadás halk szikrája volt, ami az L-szektor felé futott a csővezetékeken át. Pár másodperc múlva a túloldalról két tompa koppanás érkezett válaszul. Az őrszem nem jelentette a zajt. A szövetség még élt.