A vádli diadala

Alinda megérkezett a generátor-egység dühöngő géptermébe, ahol a levegő sűrűbb volt, mint a szintetikus borsófőzelék a menzán. A hármas számú dinamó pedáljai úgy meredtek rá, mint két fémből készült, kérlelhetetlen inkvizítor. Tisztában volt vele, hogy az emberi méltóság bonyolult filozófiai kérdés, de itt lent leginkább vádli-görcsküszöbbel és az elégetett kalóriákkal mérték. Felszállt az első nyeregre, rákapcsolta a cipőjét a rögzítőre, és taposni kezdett. A lánc zsíros csikordulással tiltakozott, jelezve, hogy a kolónia gépészei az olajozást is csak amolyan burzsoá úri huncutságnak tekintik.
A lány dacból rákapcsolta az öreg szomszéd üresen árválkodó generátorának áttételét is a saját tengelyére. A dupla ellenállás azonnal megpróbálta visszanyomni a sarkát a fémlemezbe, de ő nem tágított. Ha az ember tényleg csak egy áramforrás ebben a rozsdás gépezetben, akkor legalább ő határozza meg a feszültséget. Az őrszem a folyosó végéről gyanakodva pislogott felé, de végül inkább úgy tett, mintha a falon lévő penészfoltot tanulmányozná rendkívüli szakmai alázattal.
A fülke-14-ben eközben a nagymama feszülten hallgatta a falakon átütő, ritmikus kattogást. Az öreg szomszéd halkan szuszogott a priccs szélén, hálásan azért, hogy a fűtése holnap sem fog jéggé fagyni. Ez a makacs, racionálisan teljesen indokolatlan szolidaritás volt az utolsó bizonyíték arra, hogy a kolónia lakói még nem változtak teljesen fogaskerekes robotokká.