A visszaszámlálás ára

János felnyomta a rácsos átjáró rozsdás fémfedelét. A szűk kürtőben feláramló hűvös levegő követte őket, ahogy egymás után másztak át a felső, elágazó szervizjáratba. A nehéz rács fémes csikordulással dőlt vissza a helyére, végleg elvágva a mögöttük lévő meredek kapaszkodót.
A szürke betonfalon egy régi, porlepte ellenőrző panel villogott halványan. A kolónia terhelésmérője baljóslatúan ingadozott: az alsóbb szinteken egyre nagyobb feszültséget vontak el a lakóegységektől, hogy a főgenerátort táplálják. Nagymama térde erőtlenül megrogyott a nyirkos padlón. Akadozó, nehéz légzése elárulta, hogy elért fizikai teljesítőképessége határára.
– Ha a következő műszakváltáskor nem jelentkezik a dinamónál – suttogta Alinda, János felé fordulva, hangjában a fojtogató rémülettel –, a Rendszer automatikusan az L-szektorba sorolja. Tudod, mi történik a törölt teljesítményűekkel.
János a panelen villogó digitális órára nézett. A számláló kegyetlenül pergett visszafelé: alig tizenöt percük maradt a döntésre. Nagymama tekintetében nem volt rettegés, csupán a megmásíthatatlan valóság hideg tudata.
– A kolónia nem ismer kegyelmet a kihűlő testek iránt – mondta halkan az idős asszony, megérintve Alinda remegő kezét. – Ha visszatérek, a gépek végleg felőrölik a maradék erőmet. De ha itt maradok veletek, a hiányom az egész családot veszélybe sodorja.