A kimért égbolt

János nem várta meg, hogy a számláló elérje a nullát. A zsebéből előhúzott egy görbe rézdrótot, és gondolkodás nélkül a villogó ellenőrző panel nyitott biztosítékfoglalatába feszítette. Éles szikra csattant, a szervizjárat szürke neonja megbillent, majd elaludt. Csupán a csövek alatti vészvilágítás tompa, narancssárga derengése maradt utánuk.
– Ezzel nyertünk pár percet – morogta János, miközben megtörölte gépzsíros tenyerét a nadrágjában. – De a Rendszer most már hiányt érzékel. Nincs visszatérés a dinamókhoz.
Alinda kiterítette a járat aljában talált, sárgult szerviztérképet a nyirkos betonaljzatra. Nagymama remegő ujjai végigsimítottak a fakó vonalakon, egészen az egyik felső szellőzőaknát jelölő szimbólumig.
– Apám mesélt a régi világról – suttogta az idős asszony, s tekintete a sötét mennyezetre tévedt. – A húszas években még nem kellett pedálozni a lámpákért. A napfény ingyen járt mindenkinek, nem kérte cserébe az ember szívverését vagy az utolsó erejét. Nem léteztek kvóták.
A szabad világ emléke a rácson át beszivárgó, hűvös huzatként csapta meg őket. János felsegítette a szédülő asszonyt, és a sötétbe nyúló csővezeték felé bólintott.
– Ha a dinamóterem felé megyünk, végünk. Felfelé viszont még van egy lezáratlan szakasz. Induljunk, mielőtt az Őrszemek bemérik a rövidzárlatot.