A hágcsó árnyékában — új hang

A meredek szervizjárat rozsdás hágcsói szinte függőlegesen törtek a magasba a szűk aknában. A csövekből áradó meleg pára megült a levegőben, mintha csak a régi nyarak fojtogató, mégis édes délutánjait idézte volna. Nagymama minden egyes lépcsőfoknál megtorpant, törékeny térdei meg-megcsuklottak a kopott Kezeslábas alatt, ahogy az idő és a kolónia elszívott energiája nyomta a vállát.
János azonnal mögé lépett a szűk térben. Erős, gépzsíros tenyerét az idős asszony könyöke alá támasztotta, hogy óvatosan átvegye a testsúlya javát. Nagymama azonban elhaló, mégis határozott mozdulattal eltolta tőle a fiatalember karját.
– Hagyd csak, Jánosom – lihegte halkan, s a hangjában nem harag, hanem különös nosztalgia bujkált. – A kolónia szigorú szabályzata világosan kimondja: a lassuló egység nem hátráltathatja a haladást. Ha miattam ragadtok itt, a Rendszernek lesz igaza rólunk.
– A szabályzatot fémből és kódokból gyúrták – felelte János halkan, s újra kitárta a karját. – De mi nem gépek vagyunk. Hogy lennénk emberek, ha pont téged hagynánk hátra, aki megőrizted nekünk a régi világ emlékét?
Alinda fentről, a következő keskeny pihenő rácsáról hajolt le feléjük, megremegő kézzel nyúlva a nagymamája felé. Az idős asszony felnézett rájuk, s a szeme sarkában felsejlett az a meleg fény, amit a kolónia egyetlen kvótája sem tudott kioltani. Ott, a függőleges járat sötétjében sejttették meg mindannyian, hogy emberré nem a parancsok teljesítése, hanem az egymásért hozott döntések teszik az embert.