A vibráló hálózat

A 84-es alany káromkodva préselte be magát a szűk, olajszagú nyílásba. János gondolkodás nélkül visszatolta elé a rozsdás fémlemezt, de a szellőző rögzítése épp csak elfedte a járatot, amikor a mennyezeti doboz éles sziszegéssel tört ki. A falon futó vastag kábelek vibrálni kezdtek; a hálózat feszültsége kritikus szintre ugrott, mintha a kolónia túlterhelt rendszere mindjárt felrobbanna.
– A biztosíték visszaütött! – sziszegte Gábor bácsi, és dühösen rácsapott a szikrázó mérőórára. – A központi trafó megérezte az ingadozást. Ha a rendszer most automatikusan áramtalanít, a szektor kijáratai lezárnak, és az őrszemek egyenesen idejönnek kinyomozni a túlterhelést!
– Meg kell osztanunk a terhelést a szomszédos blokkkal, mielőtt lecsapja a főkapcsolót – vágta rá Alinda, miközben a megégett ujjait a nadrágjába törölte. Szeme égett a dühtől. Utálta ezt a drótokkal teli kalitkát, ahol még a lélegzetet is wattokban mérték. Nagymamája meséiből tudta, hogy régen a napfény ingyen járt a fenti világban, és nem villanyszámlák irányították az emberek életét, de most a szűk fülkében a hálózat túlélése volt az egyetlen esélyük.
Nagymama csendben előlépett a sarokból, ráncos kezét a remegő falra fektetve.
– A mi időnkben legalább le lehetett kapcsolni a gépeket – mondta fojtott haraggal. – Ti meg hagyjátok, hogy ez a hálózat teljesen felfaljon benneteket.
– Nincs idő elméletekre! – mordult rá János, miközben a kapcsolótáblán egy vastag rézkábelt próbált áthidalni a tartalék ágra. – Alinda, fogd a szigetelőt! Ha leég a hálózat, mindannyiunknak vége.