A rendszernapló nem felejt

A rendszernapló sajnálatos módon nem birtokolta az emberi empátia legcsekélyebb szikráját sem. A hideg logfájlokban ott égett az ingadozás nyoma, mint egy törölhetetlen pecsét. Gábor bácsi nem vesztegette az időt szentimentális hüledezésre; rögvest a lényegre tért, miközben Alinda a megperzselt ujjait fújtatta.
– Na, szép – morgott az öreg, és egy szikrázó szigetelőszalaggal átkötötte a meglazult huzalt. – A doboz elhallgatott, de a központi gép pontosan tudja, hogy valaki illegálisan vételezett áramot. És ha a reggeli műszakváltáskor kijön a járőr, nem a hálózati hibát fogja keresni, hanem a fölösleges szájat. Mi lesz ezzel a szerencsétlennel?
A 84-es alany dühösen felhorkant a szűk fekhelyen, és megpróbált felpattanni, ám a lába felmondta a szolgálatot.
– Nem vagyok raktári tétel! – sziszegte vörösödő arccal. – Nem rejtegethettek, mint valami elromlott dinamót!
– Pedig pontosan azt fogjuk tenni – vágott közbe János, s már húzta is félre a sarki tárolórekesz mögötti, rozsdás szellőzőrácsot. – Vagy lemászol az elfeledett járatokba még az őrszemek érkezése előtt, vagy reggelre mindannyiunkból tartalék alkatrész lesz a C-szektorban.
A döntés pillanatok alatt megszületett, visszavonhatatlanul. A csőből kiáramló hűvös, olajszagú huzat egyértelművé tette: az alanynak nincs több ideje a büszkeségre, ha meg akarja érni a következő pedálműszakot.