A vérvonal árnyéka

János határozottan a két dühös férfi közé lépett, és felemelt tenyérrel intett nyugalomra. A szervizfülkében megbúvó idegen nem mozdult, de szúrós tekintete végigsiklott a csöndben várakozó csoporton, majd megállapodott Alindán és a nagymamán.
– Gyereket és öreget hordasz a lezárt járatokban? – kérdezte az idegen fanyar morgással. – Ez nem menedékhely.
– Nem jószántunkból vagyunk itt – vágta rá Kálmán halk, sziszegő hangon. – A kolónia szigorított napirendje ellehetetleníti a megmaradt családokat. Ha meglátnak minket, a hiányzó egységeket azonnal az Őrszemek elé hurcolják.
Alinda szorosabban a nagymamája kopott kabátjába kapaszkodott. Apját két éve ragadták el az ellenőrök, amikor a hálózati túlterheltség miatt a szektor dinamóit nem tudták normán tartani, az édesanyja pedig a pedálkamrák nyirkos gőzében vesztette életét. A kislánynak nem maradt más, csak a nagymama halkan elmondott meséi a hajdani szabad égről, amit az öregasszony is csak a saját szüleitől hallott történetekből ismert. A kolónia vaskos szabályzatában a család csupán erőforrás-elosztási kategóraként létezett, de számukra ez volt az utolsó kapaszkodó.
– Nem hagyjuk hátra őket – mondta János, miközben a hangja fojtott félelemről, mégis eltökéltségről tanúskodott. – Ha a régi törvényekre hivatkozol, tudnod kell, hogy a civilek védelme elsőbbséget élvez.
Az idegen hosszú másodpercekig hallgatott, majd lassan hátralépett a fűtött zug felé, utat engedve a keskeny réshozt. A veszély azonban nem múlt el: a fejük feletti csővezetékekben felberrent egy frekvenciaváltó, ami az Őrszemek közeledő ellenőrző körútját jelezte.