A végleges retesz

A gép halk, mély zúgással lendült mozgásba, s a porlepte szellőzőrácsok mögül tiszta, hideg levegő áramlott az arcukba. A falon lévő elosztótábla rézmutatói kilendültek, s egy halvány, zöldellő lámpa gyulladt ki a konzolon. Alinda tágra nyílt szemmel lépett közelebb, ahogy a kijelzőn elfeledett áramkörök térképe rajzolódott ki. Az áram nem lefelé, a kolónia megszokott szektoraiba folyt, hanem felfelé, a felszínhez közeli, rég lezárt elszívók felé.
– Ez a rendszer nem a mi hálózatunk része – suttogta a Nagymama, miközben ujjaival a vibráló fémházat érintette. – Ez külön áll. Ha ezt az energiát használjuk, nem kell többet a dinamókhoz láncolni magunkat... de nincsen visszaút.
János a mutatóra pillantott. A kar rögzítőretesze egy tompa kattanással végleg bepattant a helyére. Az átkötés végleges volt: a gép mostantól a régi energiát csapolta, de a hálózati ingadozás órákon belül jelzést küld az Őrszemeknek a C-szektorban. Ha visszatérnek a fekhelyeikre, a műszakváltáskor a mérések azonnal lebuktatják őket.
– Ha itt maradunk, elvágjuk magunkat a többiektől – mondta János, s a tenyerét a melegedő fémrácsra szorította. – De ha visszamegyünk, holnap újra a pedálok felett ébredünk, amíg teljesen fel nem emészt a kolónia.
Alinda nem válaszolt, csak Jánosra nézett. A választás tétje hirtelen sötét árnyékként nehezedett a járatra: a lassú elhasználódás megszokott biztonsága állt szemben az ismeretlen járatok bizonytalan szabadságával.