A kimerült izmok válasza

János átlépett a kinyílt acélajtó küszöbén, s a nyomában Alinda és a Nagymama is a derengő homályba óvakodott. A szellő itt már erősebben vibrált, hűsítve izzadt homlokukat. János lába megbicsaklott: a váltott műszakban végzett pedálozás tejsava még mindig ott égetett az izmaiban. A kolónia nem adott ingyen semmit; minden egyes kilowattért a húsukkal, a saját testük energiájával fizettek, míg végül vázra száradt árnyakká nem váltak a dinamók felett.
– Bírod még? – suttogta Alinda, és megragadta János sötétkék munkásruhája ujját. Zihálása apró párafelhőként csapódott ki a hideg levegőben.
– Nem állhatunk meg – felelte János fojtott hangon. A fal mentén hatalmas, vastag kábelkorbácsok húzódtak, amelyeket porréteg borított. Ez a csarnok nem a pedálok emberi erejéből táplálkozott. A terem közepén egy öntöttvas vázú, hallgatag gépkolosszus állt, a tetején félhomályban szikrázó frekvenciamérővel.
A Nagymama reszkető kézzel megérintette a gép kihűlt oldalát. – Látjátok? Ebben a régi világban nem az emberi izmok kimerítéséből nyerték az áramot. Ismerem ezt a szagot... a zivatar utáni ózon szaga.
János a gép melletti manuális emelőkarhoz lépett. Megragadta a rozsdás fogantyút, és teljes testsúlyával rászakadt. Az izmai szinte szétszakadtak, a kimerült testéből az utolsó energiatartalékokat csikarta ki, ahogy a kart lassan lefelé kényszerítette. Odabent egy meleg szénkefe súrlódott a rézgyűrűn, és a járat mélyén egy eddig nem hallott, tiszta áramkör ébredt életre.