A válaszoló árnyék

A fémes válaszkopogás visszhangja még ott vibrált a szűk alagút nyirkos levegőjében. János nem habozott sokáig: az inge szélével gyorsan betakarta a borostyánsárgán izzó dobozt, nehogy a résen kiszűrődő fény elárulja őket a felettük húzódó szektor járőreinek.
– Mennem kell – mondta János fojtott, rekedt hangon. – Ott van valaki.
– Veszélyes – suttogta Alinda szaggatottan, szorosan a falhoz lapulva. – Mi van, ha csapda?
– A gépek nem kopognak ritmusra – felelte a Nagymama halk, de határozott hangon. – A gépek csak számolnak. Ez egy másik ember volt.
János óvatosan megindult a fal mellett, ujjait a nyirkos csöveken tartva. A folyosó egyre meredekebben lejtett az elfedett szektorok felé. A járat végén egy nehéz, elrozsdásodott acélajtó állt félig nyitva. A résen át nem a megszokott gépzsír- és ózonszag áramlott, hanem hűvös, tiszta huzat.
Alinda megtorpant az ajtó küszöbén. A szellő megsimogatta az arcát, és a bőre megborzongott. Megérezte benne a szabad ég távoli, elfeledett jelenlétét, amit eddig csak a mesékből ismert. A döntés a kezükben volt: visszalépnek a kolónia szigorú napirendjébe, vagy átlépnek az ismeretlenbe.