A tiltott frekvencia

A szűk acélnyíláson átpréselődve az elfeledett járatok fojtogató, porszagú félhomálya fogadta őket. János előrecsúszott, majd óvatosan felsegítette a didergő Nagymamát, akinek lába alatt meg-megcsúszott a vizes törmelék. Alinda utolsóként lépett be a résen, ujjait szorosan a fal hideg burkolatába mélyesztve. Ebben a mélységben a kolónia megszokott, gépies moraja távoli, tompa lüktetéssé szelídült, de a csend nem hozott megnyugvást.
Hirtelen egy apró, ritmikus villanás törte meg a sötétséget. Nem a rendszer hivatalos, kék jelzőfénye volt, hanem egy szabálytalan, borostyánsárgán derengő pont a vastag rézkábelek sűrűjében. János közelebb lépett, és a kezét a falba süllyesztett, rozsdás csatlakozódoboz mögé csúsztatta. Ujjai durva, egyenetlen felületet tapintottak: egy illegális, kézzel barkácsolt jeladót talált, amelynek áramköreit elhasznált telepekből és finom rézhuzalokból forrasztották össze.
– Ez nem a hálózat része – suttogta János, miközben óvatosan megtisztította a portól a parányi szerkezetet. – Valaki iderejtette. És még mindig sugároz.
Ahogy megérintette a rezonáló burkolatot, a jeladó halk zúgása felerősödött. A sötét csatornák mélyéről egy távoli, alig hallható válaszkopogás visszhangzott, mintha a kolónia túlterhelt hálózata maga lélegezne fel a tiltott frekvencián. A Nagymama arcán halvány mosoly suhant át a vibráló fényben; a lázadás apró, de félreérthetetlen szikrája gyúlt meg a hideg acélfalak között. Ez a jel nem a gépeké volt, hanem egy másik emberé, aki a sötétben várt rájuk.