A csillagok emléke

A koromsötétben János tenyere a fémrács nyirkos peremébe kapaszkodott. Nem hallatszott más, csak a saját szapora légzésük. A hálózat leállása nem lecsillapította, hanem fojtogatóbbá tette a csöndet a szellőzőaknában.
– Nem látok semmit – suttogta Alinda. Hangja alig volt több egy megriadt szusszanásnál. – János, merre vagy?
– Itt – válaszolta a férfi, és óvatosan tapogatózott a vaksötétben, míg meg nem érintette a lány karját. – Ne mozduljatok. A járat fémlemeze jeges, és a lejtő veszélyes.
A Nagymama a hideg falnak támaszkodott. Teste remegett a ráterített kabát alatt, de amikor megszólalt, szavaiban nem a pillanatnyi pánik, hanem egy sokkal régebbi fájdalom lüktetett.
– Régen… a sötétség után mindig eljött a reggel – mormolta rekedten, mintha egy elfeledett emléket próbálna felszínen tartani. – A nagyszüleim mesélték. Amikor elment az áram a városban, kiültek a nyitott udvarra. Nem volt fém a fejük felett. Csak az ég meg a szabad levegő. Senki nem mérte a tüdővételt. Senki nem szabott ki adagot.
– Itt nincs udvar, Nagymama – felelte János szorosan záró ajkakkal, miközben ujjaival a szellőzőcső illesztésénél húzódó kézi reteszt kereste. – És ha az energia visszatér, az Őrszemek első dolga lesz átfésülni az L-szektort.
– Nem a hely a lényeg, János – sziszegte halk, de elszánt hangon az idős asszony. – Hanem az, hogy mi még tudjuk, létezik más is. Ők elfelejtették. Mi nem emészthetjük el az emléket.
János mutatóujja végül akadályba ütközött: rátalált a mechanikus nyitókarra. A rozsdás fém egy karcoló sound kíséretében engedett, s a sötétben egy szűk szervizalagút nyílt meg előttük. Lépniük kellett, mielőtt a kolónia automata védelme magához tér.