Az ismeretlen járatok

A csend súlya nyomasztó volt, élesebben hasított a levegőbe, mint a gép rezonanciája. János érezte Alinda tekintetét, a kérdést, ami nélkülük is ott lebegett a hideg járatban: mihez kezd az ember, ha a láncok már nem láthatók, de a rabság emléke mélyen a húsába ivódott? Ha a választás maga a szabadság ígérete, de az út ismeretlen, járhatatlan? A Nagymama lassú léptekkel közelített a falon kirajzolódó térképhez, ujjai óvatosan követték a zöldellő energiaáramlás vonalát, amely felfelé, a kolónia rég elfeledett, lezárt szektorai felé mutatott.
– Nem mehetünk vissza – suttogta a Nagymama, hangja elmosódott a gép zúgásában. – Ott már nincsen élet. Ott már csak a robotok járőröznek, a megszokott rend szerint. Mi már más utat választottunk.
János tudta, igaza van. A retesz kattanása mindent eldöntött. A gép mély zúgása, mint egy óriási szívverés, megtöltötte a járatot, és az ismeretlen energiától az egész helyiség vibrált. A levegő egyre hidegebb lett, ahogy a felszín felé vezető járatok huzatja áthatolt a szellőzőrácsokon. A kolónia falai eddig oltalmat nyújtottak, de most börtönné váltak.
Alinda előrelépett, arcán elszántság és félelem keverékével. Végigsimított a hideg acélajtó felületén, amelyen bejöttek. Most már tudta, hogy ez az ajtó nem csak bejárat volt, hanem kijárat is, a megszokott életből egy újba. A gépkolosszus, amely most elindult, nem csak energiát adott nekik, hanem egy lehetőséget is a "hogy-lesz-az-ember" kérdésére. Elindultak, nem tudták, merre, de a lábuk már nem a dinamókért mozgott.