A védtelen érintés

A vörös vészjelző lámpa halk kattanással gyúlt ki a mennyezeti rácson, jelezve, hogy a hálózat feszültsége kritikus szint alá süllyedt. János érezte, ahogy Alinda ujjai görcsösen beleakadnak a zubbonyába. A lány lélegzete kapkodóvá vált; a nagymama félelme, amely otthon még csak távoli fenyegetésnek tűnt, most kézzelfogható valósággá vált itt, a gépterem fojtogató gőzében. Alinda másik keze önkéntelenül a zsebébe csúszott, ahol a nagymamájától kapott régi, hideg fémtárgy lapult. Ez az apró, tiltott emlék most nehezebbnek tűnt, mint a lábát hajtó vaskerekek.
János nem hátrált tovább. Megállt a vibráló transzformátorház mögött, és mindkét kezével átkulcsolta Alinda fagyos ujjait. Nemcsak vezetni akarta, hanem tartani is, megosztva azt a kevés testhőt, ami a műszak után még megmaradt benne. Az egymásra utaltságuk ebben a pillanatban túllépett a puszta túlélési ösztönön; a kolónia rideg, wattokban mért világa ellenében egymásban keresték a megmaradt emberi meleget.
– Nem hagyom, hogy ránk terheljék – suttogta János, szorosan a lány füléhez hajolva, miközben a gépterem túlsó feléből fémbotok ütemes csattanása jelezte az őrszemek közeledtét. – Ha most elindulnak a vésztekercsek, az otthoni szektor sötétbe borul. Futnunk kell, de együtt.
Alinda bólintott, a szemében a rettegést lassan felváltotta a János iránti feltétlen bizalom. A nehéz csizmák zaja egyre közeledett Kovács pultja felé, ahol a légiós még mindig dühösen gesztikulált. János megragadta a szellőzőjárat rozsdás fogantyúját, és Alindát maga előtt tolva behatolt a szűk, sötét alagútba, készen arra, hogy a saját testével fedezze a lányt, ha a hátuk mögött lecsapódna a zsilipkapu.