A döntés pillanata

A szellőzőjárat fojtogató melege sűrűn nehezedett rájuk, ahogy a lemezek fémes csikorgással nyelték el a lépteiket. János érezte a tenyérbe izzadt port, de egyetlen pillanatra sem engedte el Alinda kezét. Mögöttük a zsilipkapu nehéz, tompa csattanással zuhant a keretébe, kizárva a gépterem éles fényeit és a külső légiós dühös kiabálását.
– Kovács el fogja árulni a járatot – suttogta Alinda, szaggatottan szedve a levegőt. A lány szeme tágra nyílt a vaksötétben, miközben ujjaival görcsösen szorította a zsebében lapuló emléket. – Ha az őrszemek ránk találnak, többé nem mehetünk vissza a halókamrákba.
– Nem érnek el bennünket – felelte János halkan, de a hangjában bujkáló remegés elárulta saját félelmét is. A szűk járat elágazásához értek, ahol a dinamóterem előterének halvány, vöröses vészvilágítása szűrődött át a szellőzőrácson. Odalent Kovács kétségbeesetten próbálta újraindítani a megszakítót, de a hálózat túlterheltsége miatt a műszerek mutatói tehetetlenül zuhantak nullára.
János tisztában volt vele, hogy a döntésük végleges. Ha a megszokott elkerülő utat választják, a kolónia napirendje elnyeli őket, és Alinda sorsa a rendszer kegyétől fog függeni. Ha viszont átpréselik magukat a generátorház felé vezető szűk alagúton, visszavonhatatlanul kizárják magukat az eddigi életükből.
– Mi lesz velünk, ha odalent elnyel a sötét? – kérdezte Alinda, és a tehetetlenség helyét lassan átvette a felnőtté válás kényszerű felismerése. János nem adott hamis ígéretet; csak közelebb húzta a lányt a rácshoz, és megragadta a kioldókar rozsdás fogantyúját.