A remény szikrája a mélyben

A rozsdás fogantyú nehezen engedett, de János minden erejét megfeszítve megrántotta. A rács halk, száraz kattanással nyílt ki, feltárva előttük az elfeledett járatok sötét, de mégis szabadabb folyosóját. János óvatosan felsegítette Alindát a poros peremre, majd utánahúzódott. Odalent, a dinamóterem irányából már csak Kovács távoli, kétségbeesett kiáltásai hallatszottak, de a fémcsövek labirintusa végleg elnyelte a múlt zajait.
– Biztonságban vagyunk – suttogta János, és arcára, a sötétség ellenére, meleg, megnyugtató mosoly ült. Alinda reszketve húzta össze magát, de a férfi tekintetében vibráló rendíthetetlen hit lassan átragadt rá is. – A nagymamád miatt vagyok itt, Alinda. Ő kért meg, hogy vigyázzak rád.
A lány meglepetten nézett rá a félhomályban. Tudta, hogy a kolónia szigorú törvényei és a feszült napirend tiltották a felesleges érzelmi kötődéseket, és a Nagymama mindig ridegen elutasította az idős G534-es közeledését a közösségi terekben.
– De nagyi mindig elutasított téged az őrszemek előtt – suttogta Alinda, miközben óvatos léptekkel elindultak a poros vezetékek mentén.
– Csak a rendszer miatt tette, hogy megvédjen – felelte János halkan, és hangjában felcsendült a remény. – Titokban, amikor a folyosók sötétjébe értünk, mindig viszonozta az érintésemet. Ő is hisz abban, hogy van még élet a taposókerekeken túl. Megígértem neki, hogy kijuttatlak innen. Van kiút, Alinda, és mi meg fogjuk találni.