A légiós jelenléte — új hang

János átlépte a nyitott zsilip alsó peremét, és maga után húzta Alindát a gőzölgő dinamóterem oldaljárójába. A pedálokat hajtó munkások izzadt háta ütemesen emelkedett és süllyedt a sárgás fényben, de a lendkerekek megszokott moraját éles szóváltás törte meg a szektorirányító fülkéje előtt.
Kovács, a szektor megbízottja egy szálas, mélyen sebhelyes arcú emberrel állt szemben, aki a frissen kiadott regisztrációs lapot szorongatta. Az új lakó, akit alig pár órája vezényeltek át az L-szektorba, harsányan visszautasította a csökkentett fejadag-korongot. A férfi azzal vágott vissza, hogy tíz évet szolgált a külső légió sivatagi őrségében, és nem hagyja, hogy egy íróasztal mögött ülő tisztségviselő elcsalja a kalóriáit.
– A légióban nem pedálon mérték a vérünket! – csattant fel az idegen hangja, és hatalmas tenyérrel a fémlemez pultra csapott, felborítva az adagolási naplót.
Kovács hátralépett, de az arca elfehéredett az áradó düh láttán. A környező gépsoroknál lelassult a mozgás: a kimerült munkások kíváncsian, a pedálokon meggörnyedve figyelték a nyílt engedetlenséget. János a védőkorlát árnyékába húzta Alindát. Ha a szóváltás miatt leáll a ritmus, a túlterhelt hálózat azonnal az ő lakószektoruk vésztekercseire terheli a hiányzó wattokat.