A vasba zárt nemzedék

A folyosó szűk fémfülkéjéből kitörő hideg huzat megremegtette a fali csöveket. János-G534 eddig a fal árnyékában gubbasztott, ujjai görcsösen szorították a szerszámkulcsot, ám amikor G302 léptei megcsattantak a vaslemezeken, a fiú elkeseredett félelemmel ugrott a felügyelő és Alindáék közé.
– A hármas kör reléje… én voltam az! – hebegte János fojtott hangon, rettegve a következményektől. – Én hagytam nyitva a túlfolyót. A lány és a nagymamája csak a soros tisztítást végezték, semmi közük a zárlathoz.
G302 megtorpant, szemeiben veszélyes villanás gyúlt. A felügyelő nem a hibát látta, hanem a kolónia törvényeinek megszegését, amely 2050 óta változatlan szigorral nyomta agyon az itt születetteket.
– A fegyelmezetlenség luxus, amit ez a szektor nem engedhet meg magának – sziszegte G302, és közelebb lépett Jánoshoz. – Apáitok kétszáz éve eladták a szabadságot a túlélésért. Ti már beleszülettetek a vasba, a kötelesség az egyetlen jussotok. Nincs mentesítés.
Alinda előrelépett, szemeiben izzott a düh. Megragadta János reszkető karját, visszahúzva a fiút a felügyelő közvetlen közeléből.
– Hagyd őt! – vágta rá Alinda G302-nek. – Ha áram kell, letekerem a plusz kvótát. De őt hagyd békén!
A nagymama halkan felnyögött a sötétben, emlékezetébe idézve az ősi meséket a 2050 előtti szabad világról, ahonnan az első generáció a fémkolosszus mélyére menekült. Ám a jelen rideg valósága nem ismerte a múlt emlékeit: a falak vibrálása fokozódott, s a távolban már közeledett az Őrszem fémes lépteinek visszhangja.