A hálózati hiány ára

A biztosíték visszakapcsolása csupán néhány lélegzetvételnyi haladékot adott. A fali vezetékek mélyén húzódó rézmagok tovább izzottak, s az L-szektor sárgás vészvilágítása lassan ritmikus, fenyegető lüktetésbe csapott át. A hálózat képtelen volt kiegyenlíteni a dinamóterem ingadozásait; a kolónia központi elosztója az összeomlás szélén tántorgott.
– Újabb feszültségesés az egyes körön! – csattant fel G302 hangja az átjáró szűk fémfülkéjéből. A felügyelő feszült, szikár alakja vált ki a homályból, szemeiben a túlhajszolt rendszer hideg türelmetlenségével. L656-ra és a még mindig a fal mellett álló Alindára meredt. – Ha nem tartjátok tartósan a kvótát, az automatika lekapcsolja a levegőkeringetőt. Ez nem választás kérdése: a hálózat éhes, s ha a feszültség kiesik, a lakók testéből kell pótolni a hiányt.
A falakon futó kontrollpanel mutatói menthetetlenül a vörös mezőbe lendültek. A kolónia hűvös, analitikus logikája szerint a technológiai elmaradottságot nem a berendezések javításával, hanem az emberi teljesítmény fokozott kisajtolásával kellett kompenzálni. Az L-szektor fémburkolatának vibrációja jelzés volt: az elosztó azonnali bio-kapacitás növelést követelt.
Alinda megfogta nagymamája remegő kezét, és szorosan a fülke homályába húzta. Pontosan tudta, mi következik: a következő műszakban a dinamópedálok ellenállása a kétszeresére nő. A kolónia gépezete nem ismert kegyelmet, s a túlterhelt hálózat megmentéséért habozás nélkül fizetett volna a lakók utolsó energiatartalékaival is.