A füstben fogant oltalom

A hálózati szekrényből éles sziszegéssel kékes füst csapott fel, fanyar, égett műanyag szaggal árasztva el a szűk folyosót. L656 hirtelen visszarántotta a kezét a szikrázó kábelkötegről, s a szürke falnak támaszkodva próbált levegőhöz jutni. Alinda ösztönösen előrelépett volna a fülke küszöbéről, magáról megfeledkezve, de mielőtt az Őrszem-3 pásztázó érzékelője rárögzíthetett volna a mozdulatára, egy durva tapintású munkásruha ujja rántotta vissza a homályba.
János-G534 lépett ki a szomszédos átjáró árnyékából. Arca sápadt volt a rettegéstől, ujjai mégis szilárdan szorították a lány vállát, visszatartva őt a nyílt színtérről.
– Maradj veszteg! – sziszegte János halk, szaggatott hangon, szinte alig mozgatva a száját. – Ha most odamész, mindannyiótokat regisztrálnak.
A nagymama dermedten figyelte a jelenetet, de amikor tekintete találkozott a férfiéval, a félelem mögött egy pillanatra felsejlett a hála. János nemcsak Alindát tartotta vissza: testével úgy helyezkedett el, hogy eltakarja az öregasszonyt a közeledő Őrszem elől. Abban a néma, dermedt pillanatban megszűnt a kolónia rideg szabályzata; a fenyegető veszély árnyékában a tiszta, emberi védelmezés és a szövetség vállalása lépett a helyébe.
L656 végül egy gyors mozdulattal lecsapta a tartalék biztosítékot. A szikrázás elült, a csípős füstöt lassan beszívták a mennyezeti szellőzők. Az Őrszem-3 fémes kattanással alaphelyzetbe fordította az optikáját, majd búgó motorral továbbgördült a fülkesor mentén.
János csak ekkor engedte el a lány vállát. Mielőtt visszahúzódott volna a saját szektorába, futólag, alig láthatóan a nagymama megviselt kézfejére tette a tenyerét. Az a pár másodperces érintés több gondoskodásról és összetartozásról tanúskodott, mint amit a kolónia teljes törvénykönyve valaha elbírt volna.
– Köszönöm, János – suttogta az öregasszony, miközben Alinda mély, remegő lélegzetet vett.