A vállak súlya

A fémcsövek felülete nyirkos volt a felgyülemlett kondenzvíztől. János óvatosan haladt elöl, ujjai a falba mart azonosítószámok mentén tapogatóztak a homályban. A szűk alagútban a kolónia tompa morajlása mélyebbé és szaggatottabbá vált, jelezve, hogy a hálózat feszültségingadozása még mindig nem csillapodott.
– Álljatok meg! – suttogta János, és hátranyúlt, hogy megállítsa Alindát. A lány megborzongott, ahogy a férfi kézfeje a vállához ért. Nem volt benne a szektorokban megszokott nyers, sürgető taszítás; a fogása szilárd volt és óvó.
A szervizakna kanyarulatánál egy letört hágcsófok nehezítette a lejutást a mélyebb szintre. A sötét nyílásból égett szigetelés fanyar szaga áradt fel. Nagymama megtorpant a tátongó rés szélén, szaporázó légzése és lábának megremegése elárulta teljes kimerültségét.
– Nem fog menni – suttogta Alinda, és kétségbeesetten szorította meg az öregasszony ruhájának ujját. – Nem tud egyedül leereszkedni.
János nem káromkodott, és nem kért rajtuk számon semmit, ahogy azt a kolónia rideg hatékonysági szabályai előírták volna. Ehelyett ügyesen leereszkedett a hágcsó alsó, még ép fokára, széles hátát a nedves betonfalnak vetette, és felfelé nyújtotta kérges karját.
– Lépjen a vállamra, öreglány. Nem ejtem el – mondta fojtott hangon, tekintetét egy pillanatra Alindára emelve. – És te sem engeded el a kezét fent, hallod?
Az egymásba vetett bizalom ezen a tiltott helyen többet ért minden hivatalos adagnál. Amikor Nagymama óvatosan ránehezedett a férfi vállára, Alinda megértette: a kolónia falai között nemcsak a wattok és a kvóták tarthatják életben az embert, hanem az a csendes, elszánt kötelék is, amit a gépóriás sem képes teljesen elszívni.