Az utolsó sóhaj súlya

A szellőzőfülke hűvös huzata sem tudta elfedni a kimerültség szagát. Nagymama a nyirkos betonfalnak támaszkodva ült, fejét erőtlenül hátrahajtotta. Alinda az idős asszony nyakához szorította hideg ujjait, de az ütőér már nem ritmikus lüktetéssel, csak szaggatott, bizonytalan rezgéssel válaszolt. A hágcsó leküzdése túl sokat követelt az öreg testtől.
– Nagyi, maradj velem... csak még egy keveset – suttogta a lány, fojtott pánikkal a hangjában. János óvatosan odalépett, és megérintette a nő csuklóját. Tekintete elárulta a nyers valóságot: a szív elernyedt, az utolsó, elhaló sóhaj után tiszta csend maradt a szűk járatban.
A kolónián nem létezett temetés. A protokoll szerint a leállt szervezet csupán útjában állt az üzemi áramlásnak, és a legközelebbi biológiai újrahasznosítóba tartozott. János szorosan megragadta Alinda remegő vállát, mielőtt a lány felzokoghatott volna. A hangos gyász errefelé halálos veszélyt jelentett: az Őrszemek szenzorai azonnal bemérték a szektoron kívüli akusztikus kilengéseket.
– Nincs időnk, Alinda – mondta János rekedten. – Ha a járőrök így találják meg, az azonosítóját azonnal törlik, minket pedig selejtnek minősítenek. Tovább kell lépnünk.
Alinda egy utolsó, görcsös szorítással elengedte a kihűlő kezet. A halál nem volt teátrális a mélyben, csak hideg és elkerülhetetlen, mint a falak fémje. Lépteik némán távolodtak a csővezetékek mentén, maguk mögött hagyva az utolsó köteléket a múlt világával.