A választás melege

A terminál szirénája éles, fémes vonyítással csattant fel, ahogy a tisztviselő lezárta az átvilágító kaput. A vészjelzés piros villanásai végigfutottak a folyosó nyirkos falain, mégis L656 mozdulatlan maradt. Nem próbált elmenekülni, de nem is hajtotta meg a fejét: egyszerűen hátat fordított a pultnak. Léptei lassúak és kimértek voltak, fittyet hányva arra az alapvető kolóniaszabályra, miszerint a riadó alatt mindenki köteles a földre feküdni.
– Lemond a mai adagjáról? – kiáltott utána a tisztviselő értetlenül, mire a hangfalak sercegése válaszolt. A kolónia falai között elképzelhetetlen volt, hogy valaki önként lemondjon a táplálékról a büszkesége miatt.
Ahogy az idegen elhaladt az elosztószekrény mellett, Alinda önkéntelenül kilépett a homályból. Kovács görcsösen megragadta a lány csuklóját, de Alinda elhúzta a kezét. Tekintete találkozott L656 pillantásával. A férfi szemében nem a megfélemlített lakók tompa fásultsága égett, hanem egy olyan meleg, mély parázs, amelyről a nagymama mesélt a régi éjszakákon – az a belső tűz, ami az embert emberré teszi, még mielőtt a gépek számsorrá alakítanák.
L656 egyetlen pillanatra megtorpant, majd egy apró, rézhuzalból hajtogatott virágot ejtett a nyirkos padlóra, közvetlenül Alinda lába elé, mielőtt eltűnt volna a mellékjárat árnyai között. A lány lehajolt érte. A hideg fém érintése lassan átforrósodott a kezében.
– Megőrülsz! – suttogta Kovács remegő ajakkal, a falhoz lapulva. – Ezért a selejtezőbe küldenek!
Alinda azonban óvatosan a zsebébe rejtette a rézvirágot. A mellkasában szorító félelem mögött hirtelen elöntötte a bizonyosság: amíg képes választani az engedelmesség és a felemelt fej között, addig nem csupán a dinamót hajtó test, hanem élő ember.