A családi fülke árnyéka

A zsilip zaja lassan elhalt a hátuk mögött, ahogy Alinda és Kovács átsurrantak az L-szektor sötétebb, elágazó folyosóira. Kovács a saját fülkéje felé vette az irányt, sápadt arccal, szótlanul elválva a lánytól, mintha még a közeledése is veszélyt jelentene a megmaradt fejadagjára. Alinda egyedül haladt tovább a szűk, párás átjáróban, míg ujjai görcsösen szorították a zsebében lapuló, még mindig meleg rézhuzalt.
A 14-es fülke ajtaját védő elnyűtt vászonfüggöny mögött a nagymama halk, ziháló légzése fogadta. A családból már csak ő maradt meg a lánynak. Alinda szülei éveikkel ezelőtt tűntek el a központi generátoregységek mélyén, amikor a kolónia energiaéhsége elért egy újabb kritikus szintet – a hivatalos nyilvántartásban csak átirányított munkaerőként szerepeltek, de a szinten mindenki tudta, mi történik azokkal, akik bemennek abba a kapuba.
Az idős asszony a fémpricsken ült, sovány, erőtlen kezei a kopott pokrócot szorongatták. Nem kérdezett semmit a késésről, sem a távoli folyosókon még mindig szirénázó riadóhangokról. Tekintete a lány elszánt arca és a zsebébe rejtett keze között ingázott.
– A számod még mindig tiszta, gyermekem? – suttogta a nagymama, s a hangjában ott bujkált az a régi, szinte elfeledett félelem, amivel az elnyomott családok óvták egymást a megsemmisítéstől.
Alinda odalépett hozzá, és a kezét a mamája törékeny vállára tette. A rézvirág lapult a tenyere alatt, s a lány pontosan tudta: az egyetlen megmaradt ropogós emlék a múltból nemcsak az ő sorsát pecsételheti meg, de a család utolsó életben maradt tagját is a pusztulásba ránthatja.