A választás joga — új hang

A fémes léptek üteme felgyorsult, a visszhang szinte elborította a szűk alagutat. János nem tehetett mást: megragadta Alinda és a nagymama karját, majd berántotta őket a szellőzőcsövek mögötti sötét falmélyedésbe. A vakító sárga pászmát vető keresőfény végigsöpört a járat nedves betonján, alig két lépésre attól a ponttól, ahol az előbb még álltak.
A nagymama zihálva, remegő szájjal szorította unokája vállát, de Alinda már nem rá figyelt. A sötétben keresgélni kezdett, míg ujjai össze nem fonódtak János nyirkos kezével. Az óvatos, mégis határozott szorításban nem a Kolónia által előírt fegyelem pulzált, hanem valami tiszta, mélyről jövő bizalom. János szívverése elakadt: ebben a dermesztő pillanatban, a falnak lapulva értette meg, mit jelent embernek maradni a gépies szabályok szorításában.
A két Őrszem nehéz léptekkel haladt el a rés előtt, gépfegyvereik szíjának nyikorgása lassan elhalott a távolban. Amint a fények végleg eltűntek, a szomszédos Vakvágány árnyékából előlépett a korábban látott, egykori légiós. Ropogósra száradt köpenyében csendesen feléjük intett.
– Ha most visszamennek, a rendszer elnyeli magukat – suttogta az ismeretlen, hangjában a régi világ kopott tónusával. – De ha velem jönnek, nincs többé fejadag, sem biztonság.
A nagymama nemet intett a fejével, megkövülten a falhoz lapulva, János azonban megszorította Alinda kezét, és a sziluett felé lépett. Többé nem a kolónia napirendje döntött róluk, hanem a saját elhatározásuk.