A Vakvágány törvénye

Az egykori légiós egy rozsdás, gépzsíros ronggyal a kezében vezette őket beljebb a Vakvágány oldalfolyosójába, ahol a mennyezetről csüngő kábelek úgy festettek, mint a kiszáradt sivatagi liánok. A kuckója egy leszerelt transzformátorállomás mélyén rendezkedett berendezve, a sarokban egy meglepően jó karban lévő, saját készítésű pedálos generátorral.
– Viktor vagyok, bár az Őrszemek a nyilvántartásban leginkább 'szabálytalan tételnek' neveznek – mondta az új lakó, miközben egy kiürült szintetikus masszás dobozt rúgott arrébb a koszos betonon. – Az idegen légióban legalább homok volt a bakancsomban, itt meg csak ez a nyirkos penész jut. De legalább a szektoriális megbízott nem mászik a nyakamba a hálózati adagolás miatt.
A nagymama rosszallóan horkantott egyet, és gyanakodva méregette a férfi kopott katonai zubbonyát. – Egy tisztességes lakó bejelenti a tartózkodási helyét a központi iktatóban! Ön nyíltan megsérti a Kolónia belső rendjét!
– Én csak egy nyugalmazott túlélő vagyok, kedvesem – vigyorgott Viktor, és egy rozsdás petróleumlámpát gyújtott meg, aminek az illata furcsán idegen volt a gépzsír szagában. – János fiam, ha a lányért cserébe szabadságot akarsz, szokj hozzá a szerszámokhoz. Nálam nincs ingyen világítás, a pedált tekerjük felváltva. A Kolónia fegyelme hülyeség, de a mi fegyelmünk tart életben.
János és Alinda egymásra néztek. A szűk kamrában a szigorú normatívák helyét felváltotta a nyers, pedáltekerős valóság, ahol legalább a saját döntéseikért izzadtak.