A döntés ritmusa

János habozás nélkül a láncos szerkezethez lépett, és feltette a lábát a hideg fémnyeregre. Ahogy hajtani kezdte a pedálokat, a gépzsír szagú levegőben halk, ritmikus kattogás támadt, és a petróleumlámpa sárgás fénye mellett egy apró, csupasz izzó is pislákolni kezdett a transzformátor falán. Nem a Kolónia kényszerítő szirénája hajtotta, nem az Őrszemek normatívája fenyegette: a saját izmai feszültek meg abban a sötét lyukban.
– Ez a különbség – morogta Viktor, miközben a kapcsolótáblát igazgatta. – Odakint csak szénalapú alkatrész vagy a hálózatban. Itt legalább tudod, miért izzadsz.
Alinda közelebb lépett a forgó lendkerékhez. Lassan kinyújtotta a kezét, és megérintette János nyirkos vállát. A mozdulatban nem volt félelem, csak a felismerés, hogy a megszokott, gépies parancsok nélkül is létezik kötelék. A nagymama a sarokban, egy fémkábel-tekercsen ülve figyelte őket. Szigorú tekintete fokozatosan megtört, ahogy végignézett a fiatalok önkéntes erőfeszítésén.
– A dédszüleid idején az emberek nem áramért hajtották a kereket, hanem hogy eljussanak valahová – suttogta az öregasszony, szavaiban a régi világ elmosódott emlékével. – Nem a teljesítmény-index tette az embert emberré, hanem az, hogy megválaszthatta a saját útját.
Hirtelen mély, alacsony frekvenciájú remegés futott végig a padlólemezeken. Viktor azonnal intett Jánosnak, hogy lassítsa a tempót. Az Őrszemek szondái a közeli főnyomócsőben pásztázták a rezonanciát; a döntésüknek ára volt, és a szabadság legelső leckéje a láthatatlanság maradt.