A vakvágány jövevénye

János egyetlen intéssel jelzett a mögötte haladóknak, majd eloltotta a kézilámpa éles fénysugarát. A beomlott szellőzőrács csikorgása elhalt mögöttük, de a folyosó sötétjében most egy idegen, ritmikus fémes koppanás visszhangzott. A szellőzőakna alatti elágazásnál, a 14-es fülke előterében nem a megszokott üresség fogadta őket, hanem a járatba frissen betelepített új lakó jelenléte.
A szűk nišben egy szikár, őszülő férfi ült a megbontott kábelcsatornák törmelékén. Nem viselte a C-szektor szabványos munkásköpenyét; elnyűtt, vastag pántos gúnyája a régi külső védelmi alakulatok – a kolónia által rég felszámolt határőr-légió – egyenruhájára emlékeztetett. A lába mellett egy csorba rézszerszám hevert, amivel a falba vésett törzsszámokat kaparta gúnyos alapossággal.
– Álljatok meg! – sziszegte a nagymama, és önkéntelenül Alinda vállára tette a kezét. – Ez az ember nem a napirendi beosztás szerint van itt. A központi nyilvántartó nem utalt ki lakóegységet erre a lezárt szakaszra.
Az új jövevény lassan emelte fel a fejét. Szemében nem a kolónialakók megszokott, fásult engedelmessége látszott, hanem egy nyers, kihívó dac. Nyíltan visszautasította a szektor felügyelőjének kiadott költözési parancsát; fennhangon hangoztatta, hogy a peremvidéki légióban eltöltött évek után neki nem parancsol semmilyen íróasztali megbízott. János lélegzetvisszafojtva lépett közelebb, jól tudva, hogy az idegen nyílt szembeszegülése perceken belül idevonzza az Őrszemek járőrét.