A fojtott érintés

János óvatosan nyúlt az idős asszony könyöke alá, ahogy egy beomlott szellőzőrács csikorgó fémlemezei fölött egyensúlyoztak. A kézi lámpa tompa, imbolygó csókja épp csak megvilágította a nyirkos falakat, de a férfi mozdulatában olyan figyelmesség rejlett, ami teljesen idegen volt a Kolónia rideg szabályzatától.
– Lassan, Mária… itt mélyebb a gödör – suttogta János, s a hangjából kiveszett a megszokott, gépies fásultság. Évtizedek óta nem ejtette ki senki ezt a nevet a C-szektorban; az irattárban a nagymama már csak törölt tétel volt, egy selejtezésre váró egység.
A nagymama megtorpant. Ráncos keze egyetlen másodpercre elernyedt a férfi szorításában, és sötétbe szokott tekintete találkozott János aggódó pillantásával. Aztán hirtelen, szinte gépiesen rántotta el a karját, mintha csupasz áramvezetékhez ért volna.
– Ne használj neveket, g534-es! – szólt rá rekedten, kimért szigorúságot kényszerítve a hangjára. – A Kolónia normatívái tiltják a feladathoz nem kapcsolódó érzelmi kötődést. Csak a menetidőt hátráltatod ezzel a gyengeséggel.
Alinda megállt a járat fordulójában, és önkéntelenül elfojtotta a lélegzetét. A derengő fényben tisztán látta, ahogy a nagymama görcsösen a kabátja szélébe kapaszkodik, miközben remegő ujjaival titokban mégis végigsimított azon a helyen, ahol a férfi megérintette. A lány pontosan értette a jelenetet: a nagymama nem az Őrszemek büntetésétől tartott a legjobban, hanem attól a fojtogató fájdalomtól, amit egy betiltott érzés újjáéledése okozhat egy olyan világban, ahol az emberi melegségből is csak energiapazarlás lesz.