A törölt vezetéknév

A kar leintése után a koromsötét úgy szakadt rájuk, mint egy rosszul szellőző, elhasznált munkáskezeslábas. János a zsebéből halászott elő egy házilag buherált, derengő LED-fényszórót, amivel épp csak annyi fényt csóvált a szűk járatba, hogy ne essenek át a padlóból kiálló rézvezetékeken.
Kálmán még mindig halkan káromkodott a leállt hűtőventilátorok porfellegében, de Alinda határozott mozdulattal terelte beljebb a nagymamát. A kislány arcán ülő dühös feszültség nem a pillanatnyi sötétségnek szólott, sokkal inkább a családi leltárnak, amit a Kolónia bürokráciája hagyott rájuk. A szüleit pár éve, a pedálkvarc-krízis idején egyszerűen selejtes energiatényezővé nyilvánították, miután a heti teljesítményük tartósan elmaradt a kiszabott normatívától.
– Apád legalább időben megtanult félreállni, ha füstölt a generátor – sziszegte a nagymama, miközben óvatosan átlépte a nyirkos kábelcsatornát. – Anyád meg túlságosan hitt abban, hogy a központi elosztóban számít az emberi jóindulat. Megmondtam nekik: ebben a családban senki sem kapott elég vastag bőrt a képére a behódoláshoz.
János utolérte őket a dohos falak között. – A ti családotok legalább még valódi nevet viselt, nem csak egy betűkódot, mint amit nekem ragasztottak a nyakamba – jegyezte meg fanyarul, miközben a vállával megtámasztotta az idős asszonyt. – A Kolónia persze még a régi irattárból is törölte a vezetékneveteket, nehogy a végén valaki örökösnek képzelje magát.
– Hagyd a papírmunkát, János, a lényeg, hogy a memóriájukból nem tudtak kitörölni minket – vágott vissza Alinda, és szorosabbra fogta a nagymama csuklóját. A lány pontosan tudta, hogy a családjából maradt dac és a padlásról örökölt régi történetek az egyetlen vagyonuk, amit az Őrszemek nem tudtak kilowattórában kiszámlázni.