A vakfolt iránya

A fémrácson átvetülő sárga fénypászta lassan továbblépett a fejük felett, átlépve a szűk sarkot. Az Őrszemek nehéz, fémes léptei távolodni kezdtek a Fülke-14 külső folyosóján, de a szervizaknában bent rekedt az ózon és a fojtogató rettegés szaga. János lassan elengedte Alinda ujjait, de a lány tekintete a sötétben is a fiúra szegeződött.
– Tovább kell lépnünk – sziszegte János, és a csővezetékek mögötti vakfolt felé intett. – Az idegen vérnyomot hagyott a rácson. Ha a következő őrjárat visszatér, bekerítenek.
Gábor bácsi szeme tágra nyílt. Görcsösen szorította a falat, miközben a sérült új lakó vállát próbálta a sötétbe húzni. – Nem mehetünk a generátoregység felé! – suttogta szaggatottan, elhaló hangon. – Az lezárt szektor! Odalent nincs irgalom!
– Itt sincs – vágta rá Alinda, és ellépett a Nagymama mellől. Az öregasszony nem nyúlt utána, csak tehetetlenül roskadt a lemezburkolatra, elfordulva tőlük. A lány János mellé állt a keskeny átjáróban. – Nem várunk a sorunkra. Emberként akarok dönteni, még ha ez a szabályok megszegését is jelenti.
János bólintott, és elsőként kúszott be a forró gőzvezetékek közti szűk résbe. A döntés megszületett: a kolónia gépies napirendje helyett a bizonytalant választották, hogy megőrizzék azt az egyetlen dolgot, amit a gépek nem vehettek el tőlük.