A selejt mércéje

A sárgás keresőfény éles csíkja végigpásztázott a szervizakna nyirkos falán, ahogy az Őrszemek léptei közeledtek. A dacos légiós Gábor bácsit félrelökve igyekezett behúzódni a csővezetékek mélyére, de a mozdulata túl suta volt. Alinda ösztönösen felé nyúlt, hogy beljebb segítse a láthatóan sérült idegent a védett résbe.
– Ne nyúlj hozzá! – sziszegte a Nagymama, és olyan gátlástalan nyersességgel rántotta vissza Alinda karját, hogy a lány könyöke nagyot koppant a lemezburkolaton. Az öregasszony arca eltorzult a dühös rettegéstől. – Eszedbe ne jusson a nyakunkra hozni a bajt egy jöttment miatt!
– De hát ő is ember, Nagymama! – suttogta Alinda felháborodva, miközben János feszülten próbálta takarni őket a testével. – Miben különbözünk a gépterem automata szelepeitől, ha még egy kézmozdulatot sem teszünk egymásért?
– Semmiben! – vágta rá a Nagymama meggondolatlanul, maró gúnnyal. – Masszát eszünk, az energiánkat adjuk a hálózatnak, és csöndben maradunk, hogy megérjük a holnapot. Ez a kolónia! Aki hősködni akar, az nem ember, hanem selejt!
Alinda elszoruló torokkal meredt a Nagymamára. Ráébredt, hogy az öregasszony nemcsak a szabályoktól félt, hanem már régen feladta mindazt, amit a régi világ örökségének nevezett. János csendben, lopva megszorította Alinda ujjait a sötétben – ez az apró, tiltott érintés volt az egyetlen dolog, ami abban a pillanatban még emlékeztetett arra, mit jelent valójában embernek lenni.