A feltört plomba

A gőzvezetékek közötti szűk résben a forróság szinte égette a bőrt, ahogy János haladt elöl. Mögötte Gábor bácsi zihált, miközben a sebesült új lakót vonszolta a sötétben, suttogó imái elkeveredtek a fémcsövek éles pattogásával. Alinda szorosan János nyomában kúszott, hátrahagyva a Nagymama megtört alakját és a Fülke-14 nyomasztó biztonságát.
– Álljunk meg egy pillanatra! – nyögte Gábor bácsi, amikor elérték a lezárt generátoregység rozsdás vizsgálóaknáját. – Ha áttörjük ezt a zárat, nincs visszaút. Odalent az Őrszemek nem adagolják az energiát, hanem elszívják a testekből.
– Nem fordulhatunk vissza – mondta János halkan, miközben egy vasdarabbal a plombált reteszt feszítette. – A vakfolt itt ér véget. Vagy átlépünk, vagy megvárjuk, míg a következő járőr megtalálja a vért.
Alinda megérintette a forró falat. Eszébe jutottak a Nagymama félhomályban suttogott meséi azokról, akiket a Kolónia első éveiben a „napfény örököseinek” neveztek: a régi generációról, akik még követelték a felszíni energiát, és megtagadták, hogy a gépek pedálos rabszolgáivá váljanak. Az Őrszemek szisztematikusan eltiporták őket, de a monda szerint a lezárt szektor mélyén megőriztek egy független tápvezetéket.
A retesz fémes csattanással engedett. A nyílásból nem sötétség, hanem vakító, borostyánsárga fény és nehéz, ózondús levegő áramlott ki. A generátoregység dübörgése átrezegtette a bordáikat. János visszanézett Alindára, és kezét nyújtotta. Megtették az első lépést oda, ahol az emberi jog a fényhez már nem szabály volt, hanem elfeledett lázadás.