A vágás csendje

János pengéje elvágta a vastag kábelt. Egy pillanatnyi, szikrázó fény villant fel, vakítóan a sötét járatban, majd éles csattanás hallatszott, mintha a kolónia maga rándult volna meg. A parázsló jel, amely eddig reménytelenül pislogott, hirtelen elaludt, mintha sosem létezett volna. A halk, pulzáló zúgás is megszűnt, a mély csendet csak saját szívverésük dobogása törte meg. János karját áramütés rázta meg, de a fájdalom elenyésző volt a hirtelen jött, nyomasztó némaság mellett.
Alinda Kovácshoz bújt, aki maga is az elszörnyedt Alindára nézett, arca halálsápadt. A félelem szorította össze a gyomrukat, de János tekintetében ott lángolt a dac. Nem történt semmi. Vagy mégis? Az Őrszemek nem reagáltak azonnal. A járat továbbra is sötétbe burkolózott. A levegő nehéz volt, ólomként ült a mellükön.
János a földre rogyott, a kést még mindig szorongatva. Érezte, ahogy az ereiben dobog a vér, és ez nem L656 üres, kiszívott teste volt. Ő élt. A döntés, a tett, az ő sajátja volt.
– Mi történt? – suttogta Alinda, hangja reszketett.
Kovács lassan felemelte a fejét, tekintete a kihunyt jel helyén. – Talán... talán sikerült – motyogta, de a szavaiban még mindig ott rejtőzött a rettegés árnyéka. – Vagy csak időt adtunk nekik, hogy megtaláljanak.
János felállt. A kézfeje zsibbadt volt, de a belső forróság erőt adott neki. A csend, a mozdulatlanság furcsán felszabadító volt. – Nem várunk – mondta, és elindult a járat mélyebb része felé, ahol a sötétség még vastagabb volt. – Látnunk kell, mi következik. Hogyan tovább?
A „hogy lesz az ember?” kérdés most erősebben rezonált benne, mint valaha. Nem az Őrszemek válasza érdekelte, hanem az, hogy ők, a kolónia lakói, hogyan reagálnak erre a csendre. Alinda és Kovács habozás nélkül követték, még ha a bizonytalanság árnyéka vetődött is rájuk. Az elfeledett járatok eddig ismeretlen ígéretet rejtettek.