A vád árnyéka

A vörös pásztázófények lassan végignyalták a folyosó fémburkolatát, hideg raszterbe foglalva Gábor bácsi mozdulatlan alakját. A sziréna nem szólalt meg – a kolónia belső rendszere csendben regisztrálta az elhalálozást, mint egy elhasználódott alkatrész kiesését a termelésből.
Nagymama szorítása Alinda csuklóján hirtelen megváltozott. A maró düh helyét az életben maradás görcsös reflexe vette át, de az ujjai fagyosak maradtak. Megrántotta a lányt befelé, a fülke mélyére, el a közeledő szkennerektől. Alinda nem ellenkezett, de a tekintetét nem tudta levenni az idős asszony kemény, idegen arcáról. A bizalom, amely addig összetartotta őket a szűk falak között, egyetlen pillanat alatt roppant meg.
– Ne nézz rá! – szisszente a Nagymama, miközben beljebb húzta a lányt a homályba. A hangjából hiányzott a korábbi gondoskodás; már csak a büntetéstől való rettegés maradt benne. – A szkenner mindent rögzít. Ha ott maradsz, téged is bűnrészesnek ítélnek.
A szomszédos beugróból ekkor lépett elő János. Léptei zajtalanok voltak a nedves betonon, arca fehéredett a félelemtől, de kezét határozottan Alinda válla köré fonta. Nem szólt egy szót sem, csak a saját testével képezett falat a lány és a folyosón terjedő vörös derengés közé. Alinda érezte a fiú szaporán verő szívét a hátánál. Ez a néma, veszélyes kiállás éles ellentétben állt a Nagymama hűvös elhatárolódásával. A lány tudta: az öregember halála nemcsak a fülke rendjét törte meg, hanem a családi köteléket is visszavonhatatlanul megmérgezte.