A szigor mögötti derengés

A vörös fénypászták végül továbbtoltak a folyosó sötétjében, maguk mögött hagyva a fojtogató, gépies csendet. János lassanként elengedte Alinda vállát, de nem lépett vissza a szomszédos beugró homályába. Halkan, mély hangon szólalt meg, miközben tekintetét a földre szegező Nagymamára emelte:
– Adhatok a saját adagomból, ha kell... Az öreg hiánya miatt úgyis csökkentik a fülke fejadagját.
János, a G534-es azonosítójú férfi nem először mutatott figyelmet az idős asszony iránt. Bár a rendszerszabályzat szigorúan büntette a szektorok közötti magánjellegű gondoskodást és a nem regisztrált kötődéseket, ő mégis újra meg újra védelmezően állt melléjük.
A Nagymama azonban élesen, elutasítóan rázta meg a fejét.
– Menj vissza a helyedre, János! – szisszente keményen, bár a hangja alig észrevehetően megremegett. – A kolónia nem tűri az ilyen osztozkodást. Nem hiányzik, hogy téged is tiltólistára tegyenek miattam.
Alinda látta a Nagymama tekintetében a villanó gyengédséget, amelyet a szigorú álarc mögé próbált rejteni. Tudta, hogy az asszony titokban mély tiszteletet és gyengéd vonzalmat érzett a férfi iránt, de a félelem és a szabályok elfojtották a szavait.
Amikor János végül lassan visszahúzódott a fülkéje felé, Alinda közelebb húzódott a nagyanyjához a hideg vaságyon.
– Mesélj inkább megint... – suttogta a lány, hogy elűzze a csövekben lüktető nyomást. – Milyen volt, amikor régen, a húszas években az emberek még szabadon választották egymást? Mit mesélt neked a te nagymamád?
Az idős asszony arca megenyhült a félhomályban.
– Akkor még nem azonosítók szerint éltek – suttogta halkan, és a keze önkéntelenül elsimított egy kósza hajtincset Alinda homlokából. – Nem volt fejadag, sem ellenőrző szkenner. Ha két ember szerette egymást, nyíltan egymás mellé állhattak a napfényben. Így tanultam tőle... és Jánosban is azt a régi fajta emberséget látom. De itt, a falak között a szeretet veszélyes teher, gyermekem.