A tüzes visszacsatolás

Alinda nem várt János vagy L656 újabb megfontolt szavára. A combjaiban még mindig ott lüktetett a délelőtti műszak emésztő görcse; a pedálok melletti tizenkét óra minden maradék energiát kivasalt a testéből, ahogy a kolónia generátorai szinte szomjasan szívták el az emberi izmok melegét. Dühös volt. Dühös a rendszerre, amely bioüzemanyagként kezelte őket, és dühös a nagymamájára is, aki mindig a türelemről meg a csendes meghunyászkodásról mormolt meséket. A nagymama szerint a testet meg kell óvni, el kell viselni a koplalást és a rabmunkát, mert a megalkuvás az élet ára.
Alinda elutasította ezt a gyáva túlélést. Hirtelen, meggondolatlan mozdulattal megragadta a falból kiálló, kézzel szerelt fémkart, amely az L-szektor hálózati visszacsatolásáért felelt.
– Ne! Még nem mértük fel a túlterhelést! – kiáltott rá János, de már késő volt.
A lány teljes testsúlyával lefele rántotta a rozsdás kapcsolót. A nehéz rézvezeték szikrát vetett, és a visszacsapó áramkör vakító kék ívvel csapott ki a dobozból. A nyers energia tüzes ostorként hatolt át Alinda karján; a lány felsikoltott, ahogy a saját elhasznált biológiai hője és a hálózati feszültség egy pillanatra egymásba csapott. A kapcsoló bepattant a helyére. Az L-szektor tápvezetékei megszakadtak, végleg elvágva a visszautat a megszokott cellákhoz.