A légiós szorításában

A füstszagú sötétség azonnal rátelepedett a szűk járatra, amint az L-szektor elosztója végleg elnémult. Alinda a földre roskadt, megperzselt karját a mellkasához szorítva; a fájdalom éles tüskékként fúródott a húsába, de a szemeiben még mindig a lázadás szikrája lobogott. Az elvágott tápvezetékek felől csak halk sercegés hallatszott, miközben a lezáródó védelmi reteszek tompa puffanása kizárta őket a megszokott cellák világából.
János oda akart lépni a lányhoz, de az új lakó egyetlen határozott, durva mozdulattal félrelökte. A férfi tekintete hideg és számító volt a derengő kék fényben; mozdulataiból hiányzott minden tehetetlenség. Nem titkolta, hogy egykor az idegen légióban szolgált, és a régi harci beidegződések azonnal átvették felette az uralmat. A kolónia szigorú szabályai és a közös képviselő üres fenyegetőzései számára most semmit sem értek.
– Megállj, te meggondolatlan kölyök! – sziszegte az új lakó, miközben megragadta Alinda ép vállát, és a fal tövébe húzta. – Ha nem vágom át a mellékvonalat a késemmel, a túlfeszültség visszacsap és mindannyiunkat megpörköl.
Alinda dühösen felnyögött, de a kemény szorítás mögött megérezte az emberi védelmet is. Remegő ujjai a ruhája alá nyúltak, hol a nagymamájától örökölt régi rézmedált szorongatta – azt az egyetlen tárgyat, amely a bezártságban is az egykori, szabad gyengédségre emlékeztette. Az új lakó elszántan lépett a szikrázó kábelre, eloltva az utolsó ívet, majd János felé fordult. A hatalom átvétele a sötétben elkerülhetetlenné vált.