A türelmetlenség ára — új hang

A retesz fémes csattanása után a 14-es fülke mennyezeti lámpája halvány kékesre váltott; a kolóniai automatika máris megkezdte a büntető energiamegvonást. A fémfalak mentén futó csövekből halk pattogás hallatszott, ahogy a fűtőrendszer keringése leállt, s a nyirkos hideg azonnal átszivárgott a szűk cellába.
Alinda felpattant a vaságyról, és meggondolatlan hirtelenséggel a szellőzőrácshoz lépett. Nem törődött a szabályzattal; hallani akarta a csőhálózat mélyéről érkező szokatlan zörejeket, amikről az új lakó beszélgetett. Indulatból ököllel rácsapott a fémlemezre. A tompa kongás végigvisszhangzott a szűk járatban.
– Hagyd abba! – sziszegte a nagymama, és felpattanva megragadta a lány karját. Ráncos arca eltorzult a méregtől. – Ne rángasd ránk a veszedelmet! Apád is a hülye ábrándjai miatt tűnt el a süllyesztőben! Be kéne fognod a szád, és meghúznod magad!
– Az nem ábránd volt! – vágott vissza Alinda élesen, és vadul kitépte a csuklóját az öregasszony szorításából. – Unom, hogy mindig a régi sunyításról papolsz! Ha odakint leállnak a dinamók, én nem fogom a pedált taposni a semmiért!
Az új lakó nem szólt közbe, csak lassan végighúzta a körmét a vaságy peremén: három rövid, két hosszú karcolás a hideg fémen. A szellőző csövei felől – alig hallhatóan, de határozottan – pontosan ugyanaz a ritmus koppant vissza.