A beton mögötti fény

A válaszul érkező kopogás végigrezegtetett a fémlemezeken, és egy pillanatra még a csövek sziszegése is elcsendesült. A nagymama megdermedt. Karja elernyedt Alinda csuklóján, szeme elképedve meredt a sötét nyílásra.
– Ez... ez lehetetlen – suttogta az öregasszony, s hangjában már nem a harag, hanem a 2050 óta halmozódó rettegés bujkált. – A nagy lezárás óta a szektorok el vannak vágva egymástól. Dédapád még látta a valódi napfényt, mielőtt letereltek minket a beton alá, de 2050 óta a kolónia falai jelentik az egyetlen világot. Senki nincs odalenn, csak a gépek.
– De van – lépett közelebb János-g534 a fal árnyékából, reszkető kézzel kapaszkodva a vaságy szélébe. Rettegve tekintett az ajtó retesze felé, hátha Kovács vagy egy Őrszem meghallja őket. – A régi szektorokban... még működnek az elfeledett járatok. És nem csak gépek vannak ott.
Alinda tekintete felgyulladt. A fojtogató hideg ellenére egy addig ismeretlen melegség áradt el a mellkasában. A kolónia kétszáz éves szabályai, az örökölt fogság szürkesége egyetlen pillanat alatt repedt meg. Ha a csöveken át üzenet érkezik, akkor a világ nem ér véget a 14-es fülke falainál.
– Nem a semmiért tapossuk a pedált – mondta Alinda határozottan, s a hangja tele volt meleggel és hajthatatlan hittel. – Van kiút a napfény felé.