A túlterhelt hálózat szikrája

A megszakító feletti kapcsolópanel váratlanul éles, vöröses szikrákat vetett. A kolónia túlterhelt hálózata mély, vibráló morajlással lüktetett át a falakon; a szomszédos szektorok csúcsjárataiban megugrott az áramfelvétel, s a túlfeszültség hulláma közvetlenül a szervizfülkébe csapott be. A levegő hirtelen megváltozott: ózon és melegedő szigetelés fojtogató keveréke telt meg a szűk térben.
János egyetlen határozott mozdulattal maga mögé terelte Alindát, miközben az új lakó már a kapcsolódoboz elöregedett biztosítékaihoz nyúlt. Nem maradt idő a gyászra vagy a bénult félelemre. A központi hálózat kiszipolyozó ritmusa olyan mérvű terhelést rótt a hajlékony vezetékekre, amely bármelyik pillanatban lángra lobbanthatta a szigetelést, áruló nyomot hagyva az Őrszemek hőkamerái előtt.
– Ha a feszültség átlépi a kritikus szintet, a zárlat egyenesen idevonzza őket – sziszegte az új lakó, miközben ujjai görcsösen feszegették a beégett rézérintkezőket.
Alinda szorosan János kabátjába kapaszkodott. A vibráló vezetékek zúgásában a nagymamája halk szavai csengtek vissza a fülében: az öregasszony egykor egy olyan világról mesélt, ahol a fény nem mások energiájának elszívásából született, hanem önzetlen, szelíd melegség volt. A lány mellkasában elszántság ébredt: az emberi mivolt utolsó szikráját, az egymás iránti féltést soha nem hagyja kihunyni, bármit is követeljen a kolónia hideg gépezete.
– Zárd le a segédkört, most! – utasította János az új lakót, és vállával megtámasztotta a forrósodó panelborítást. A közös, gyors mozdulat nyomán a szikrázás végül alábbhagyott, s a hálózat feszültsége elvezetődött a mélyebb szektorok felé. A fülke visszasüllyedt a félhomályba, miközben a járatban eltávolodott az Őrszemek keresőfényének fenyegető morajlása.