A néma jelenlét — új hang

A félhomályos szervizfülkében visszatért a fojtogató csend, amint az Őrszemek kutatófénye lassan elvonult a külső járat rácsai előtt. A leállított segédkör csöndjében a karbantartó mozdulatlan teste még sötétebb árnyékként terült el a hideg padlólemezeken. Alinda tekintete a halott férfi viaszfehér, kiaszott arcára tapadt. Nem volt benne vér, sem melegség; a hálózat az utolsó csepp életenergiát is kipréselte belőle, ahogy a kolónia megszámlálhatatlan gépét táplálta.
János óvatosan a reteszhez lépett, és a rések között kitekintett a füstös folyosóra.
– Az út most tiszta, de a rendszer hamarosan észlelni fogja a hiányt – suttogta, hangjában a fojtott félelem ridegségével. – Ha a karbantartó nem jelentkezik a műszakváltáskor, az egész szektort lezárják.
Az új lakó ekkor lassan letérdepelt a tetem mellé. Kinyújtotta a kezét, de ujjai egy pillanatra megálltak a levegőben, mielőtt hozzáértek volna a halott férfi zubbonyához. A kolóniában a halál nem tiszteletet, hanem törlést jelentett: a nevek eltűntek a regiszterből, az elhasznált testeket pedig a központi feldolgozóba ürítették. Alinda közelebb lépett, mellkasa szorult a látványtól. A nagymamája meséiben a halottakat eltemették a földbe, ahol virágok sarjadtak a sírok felett – itt csak a kihűlt fém és az elszívott élet emléke maradt.
– A kártyája nélkül nem jutunk át az ellenőrző ponton – mondta szaggatottan az új lakó, s óvatosan lefejtette a halott övéről az azonosító lapkát. A fém halk koccanása a csöndben úgy szólt, mint egy kioltott élet utolsó visszhangja. Alinda megszorította János kabátjának ujját: a lány tudta, hogy ezentúl minden lépésüket a halottak emléke és a kolónia pusztító éhsége kíséri.