Az áldozat emléke

A csend egy sűrű, fojtogató takaróként borult rájuk. Alinda lélegzete elakadt, tekintete a sarokban fekvő mumifikálódott maradványokon csüngött. A kézi megszakító, amelyet csonttá aszott ujjak szorítottak, egy elpusztult élet éles szimbóluma volt. Ez nem egyszerű halál volt; ez megsemmisülés, a kolónia telhetetlen éhségének végső bizonyítéka. A lány saját energiája, saját szikrája hirtelen törékenynek tűnt, egy pislákoló parázsnak, amelyet a hatalmas, láthatatlan gépezet folyamatosan fenyegetett.
János szorítása Alinda vállán nem enyhítette a lány rettegését, inkább a saját, néma kétségbeesésének súlyát közvetítette. A halott karbantartó a jövő, a végzetük lehetséges tükörképe volt. Nem volt temetés, nem volt gyász. Csak egy kiszáradt héj, eldobva, miután minden hasznosítható erejét kivonták belőle. A kolónia napirendje nem ismert kegyelmet, csak a hatékonyságot.
Az új lakó, tekintetét az áldozatról a falra szerelt, elavult kapcsolópanelre emelte. Arcán nem látszott félelem, inkább csak hideg, számító elemzés. A kolónia hálózata túlterhelt, a megszakító lekapcsolva – ez volt a tény. Vajon ez a fülke tényleg menedéket ad, vagy csupán egy késleltetett végállomás? A halál itt nem esemény volt, hanem egy folyamat végpontja, egy ipari selejt, amiért nem kár.
Alinda ajkai megremegtek. „Ő... ő is csak egy szám volt a rendszernek?” – suttogta, alig hallhatóan. János szemeiben tükröződött a fájdalom, a felismerés hideg borzongása. Ezen a helyen, ahol az életet energiává alakították, az emberiség puszta forrássá degradálódott. A csendben az Őrszemek távoli zúgása is felerősödött, mint egy ragadozó gyomrának morgása, emlékeztetve őket, hogy a vadászat még nem ért véget. De most már nem csupán az üldözés, hanem a létük értelme is a tét volt.